1995.nyarán érkeztem először Amerikába, a gyermekeimmel együtt - bár ők már korábban is jártak itt - épp ennek köszönhettem , hogy én is itt kötöttem ki, és hála Istennek azóta is itt élhetek. 

Örömmel jöttem, szívesen maradtam itt, nagy reményekkel kezdtem új életet 34 évesen, addigi életemet teljesen odahagyva, két bőrönddel, nyelvtudás nélkül, teljesen másokra utalva, de bizakodva, hogy a gyermekeimnek új lehetőségek nyílnak meg és talán még nekem is. Az első pillanattól kezdve faltam az új élményeket, teljesen új világ volt, teljesen ismeretlen és más, mint amit az addigi 34 évem alatt megéltem. Naponta telve voltam élményekkel, és mindent el akartam mesélni az otthon maradt rokonoknak, barátoknak, naponta írtam leveleket, hosszú beszámolókat minden apróságról, amíg meséltem, közel éreztem magamhoz a távol levőket. Nagyon fárasztó volt egy idő után, ugyanolyan lelkesedéssel és részletességgel megírni a leveleket ugyanarról a dologról mindenkinek és főleg számon tartani , hogy kinek mit írtam, mikor írtam, hogy ne ismételgessem magam. De, szívesen tettem, örömmel meséltem, és még jobban örültem a válasz leveleknek. Abban az időben rengeteget telefonáltam is, iszonyú sok pénzt költöttem telefonszámlára, arról le kellett szoknom, nem telefonálgathattam haza naponta, és nem mesélhettünk hosszúra nyúlóan, mert ingem- gatyám arra költöttem. Míg itt Amerikában gyakorlatilag ingyen volt a beszélgetés, mert az emberek egy havi díjat fizettek a telefon cégnek, és azért a helyi hívások korlátlanok voltak, akár napi 24 órában is beszélgethettünk, viszont fizetni kellett néhány centet ha más államba, más körzetszámra telefonáltunk, hát még milyen borsos árat számláztak a nemzetközi hívásokra, főleg Magyarországra.

Ezért aztán Isten áldása volt, mikor elkezdtük az internetet használni. Először az emailek, levelek, aztán sorra a beszélgetős programok, ahol már láthattuk is egymást, valami csodás dolog volt hogy végre láthattuk is a rég nem látott kedves embereket, az időközben felnőtt gyerekeket, stb.  De, addig is amíg csak az emailezés zajlott, szorgalmasan írtam a leveleket, ugyanúgy mint annakidején a postai leveleket. Aztán egy idő után rájöttem, nem kell ismételgetnem magam, a napi élményeket, érdekességeket megírom egyszer, és elküldöm mindenkinek, képekkel, videós beszámolókkal, a személyes dolgokat pedig továbbra is személyre szóló levelekben beszéljük meg. Nos, ezek a közösen elküldött levelek juttattak aztán odáig, hogy blogot kezdtem írni, mert ahogy Magyarországon is elterjedt az internet és egyre többen kezdték használni, az iwiwen egyre több régi -régi ismerős került elő, akik újra és újra feltették ugyanazokat a kérdéseket, amit szívesen meséltem ismét, de sokkal egyszerűbbé vált, hogy leírtam a blogban, aztán azt már bármikor elküldhettem bárkinek. Nos hát így indult, és mostmár rendszeressé vált hogy írok és megosztom az élményeimet, ha akad érdeklődő az ismerősökön, rokonokon kívül is, az rendkívül jólesik. Így jött az ötlet, hogy akkor megosztom a réges-régi emlékeket is, családi szokásokat, hagyományokat, régi és mai ünnepeinket, az unokáimnak, gyerekeimnek a magyar szokásainkat, kedvenc receptjeinket, mindazt, amit szeretném ha majd akkor is megtalálhatják, ha már én nem leszek. Nos, ennek a kísérletemnek a része a blog írása is. Szeretném feleleveníteni régi magyarországi emlékeinket, életünket, hagyományainkat is, de szeretném megosztani az itteni életünk érdekességeit, az itteni szokásokat, érdekességeket, és mindazt a sok sok változást amit az új világ hozott számunkra.

Remélem nem leszek unalmas, és igazán szívesen veszem a hozzászólásokat, véleményeket még akkor is ha az nagyon különbözik az enyémtől. Igazán megtiszteltek az érdeklődéssel, ha olvassátok és főleg ha véleményt is nyilvánítotok. Előre is nagyon köszönöm.

Üdvözlettel: Cybernagyi:-)