2013. Július 15-én életem egyik legnagyobb álma vált valóra. Ekkor tettem le az állampolgársági esküt, 18 hosszú év bizonytalansága és várakozás után.

1995 előtt nem sokat tudtam Amerikáról, az ismereteim kizárólag arra korlátozódtak amit az iskolában tanultunk, amit a tv-ben, híradókban mutattak nekünk, vagy amit az akkori amerikai filmekből kiszűrhettünk. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy amit akkoriban a filmekben láttunk, arról leginkább azt gondoltam, hogy megrendezett, hogy mese és nem a valóságot tükrözi. Amerika egy olyan távoli világ volt, ami számomra a magyarországi kisember számára úgy sem elérhető, én akkoriban nem álmodoztam olyasmiről ami nem tűnt elérhetőnek, vagy reálisnak. Aztán amikor a volt férjem eljött Amerikába, és mikor a gyermekeim meglátogatták, majd hamarosan úgy döntöttek, hogy itt akarnak élni, akkor már gondoltam, hogy egyszer majd csak én is eljutok ide, ha más nem, majd a gyermekeimet látogatni felnőtt korukban, amikor már megtehetik hogy kihozassanak.  Aztán hirtelen minden felgyorsult, miután kislányom 13 évesen úgy döntött, hogy itt akar maradni és itt akar élni, nem tudtam nemet mondani neki, nem tudtam hazaparancsolni, hisz biztos voltam benne, hogy abban a világban ahol mindenhova protekció, összeköttetések kellettek, és hozzá az én keresetemmel én nem sokat tudok tenni hogy segítsem a gyermekeim boldogulását, a jövőjét.  Így aztán nagy elhatározásra jutottam és magam is belevágtam a bizonytalanba, gondoltam akármi lesz, addig ingázom oda-vissza ameddig csak kell, megteszek mindent, hogy a közelükben lehessek, így alakult hogy elölről kezdtem a semmiből, nyelvtudás nélkül a bizonytalanban.

Az első év látogatóként, még nagyon lelkesen, reményekkel telve telt el. Örültem az új világnak, repdestem a boldogságtól hogy itt lehetek, élveztem minden pillanatot. Míg otthon sosem mentem autóval Budapestre, féltem az ottani forgalomtól, hogy nem igazodom el, addig itt már az első napokban autóba ültem és vezettem, hamarosan megszereztem az itteni jogosítványt és nem zavart az itteni forgalom, amihez nem is lehet hasonlítani a magyarországit, hisz az utak is az autók is a sokszorosa az otthoninak. Viszont a táblák, a feliratok, az utcajelzések olyan tökéletesen szisztematikusak, hogy itt nem lehet eltévedni, vagyis ha el is téved az ember, könnyű visszatalálni a helyes útra. Élveztem csak ülni az autóban és csodálni a forgalmat, a környéket, és hálát adni Istennek, hogy én a kis egyszerű, falusi kislány a csöppnyi kis országból része vagyok ennek a fantasztikus világnak.

Tetszett, hogy annak ellenére hogy szinte semmit nem beszéltem angolul, mindenhol barátságosak voltak velem, naponta bejártam benzinkutakra cigarettát venni, mindenhol előre köszöntek, megkérdezték hogy vagyok, és ahogy az első hang kijött a torkomon, mindjárt kérdezték is hogy honnan jöttem, hogy szeretek itt, stb. Ha sajnálkoztam, hogy nem értek valamit, akkor is vigasztaltak, hogy ne zavarjon, biztattak, hogy megértik amit mondok, és soha , de soha sehol nem csaptak be, - míg otthon mindíg me kellett számolni az aprópénzt a pénztárnál, mert sokszor becsaptak bennünket, rosszul adtak vissza az üzletekben, addig itt hamar leszoktam erről, mert itt sosem rövidítettek meg, nem az volt az érdekük, hogy egy-két dollárral becsapjanak, hanem az , hogy minden nap visszamenjek és ott vásároljak. 

Tetszett, hogy itt az üzletben is a piacon is szabadon válogattuk az árut, senki nem szólt ránk, természetes volt hogy csak a legegészségesebb, legszebb terméket akartuk megvenni. Az áruházakban soha nem szóltak ránk, hogy ne vegyük le a polcról a ruhát, sőt annyit próbáltunk fel amennyit akartunk, nem néztek ki bennünket az üzletből. Ha valahol rossz árut kaptunk, vagy nem jó árat számoltak, azt sem tudták hogy kérjenek bocsánatot és mindíg visszakaptuk a pénzünket, vagy ha akartuk kicseréltük jobb holmira. 

Üzletekben, éttermekben, hotelokban stb. nem azt nézték kik vagyunk, milyen ruha van rajtunk, hanem vendégként kiszolgáltak hogy elégedetten távozzunk, nem az volt a lényeg, hogy az étteremben a nagy bundában csak kis zsíros húspacsnival csapjanak be, hanem hogy minél finomabb étel és kiszolgálás eredményeként visszajáró vendégek legyünk. Nagyon tudtam élvezni ezt a különleges bánásmódot, bárhova mentem, senkit nem érdekelt hogy én mosogatóként dolgozom, vagy takarítok, vagy bármit csinálok, ugyanolyan kedves vendég voltam , mint bárki más. Nagyon tetszett ez a hozzáállás, hogy nem kellett "valkinek" lennem hogy rendesen bánjanak velem.  Tudom, sokan mondják erre cinikusan, hogy ja persze azért nyalták a senekem, hogy a pénzemet ott költöttem.....igen valóban így van, és ebben semmi rossz nem volt. Nagyon helyesnek tartom, hogy rendesen bánnak velem a pénzemért, -amiért én keményen megdolgoztam- többé nem a piaci kofa, vagy az üzleti eladó rakta a paradicsomot a zacskóba nekem, és ha nem akartam a fonnyadtat vagy hibásat, nem ripakodtak rám, hogy azt is el kell adják.  

Lehet, hogy ez sokmindenkinek, főleg a mai fiataloknak már furcsán hangzik, de nekem bizony nagy dolog volt. Nagy dolog volt, hogy annak ellenére hogy mosogatóként, vagy konyhai kisegítőként dolgoztam, vagy éppen takarítani jártam, aszerint milyen munkához jutottam hozzá, kerestem annyi pénzt, hogy ha akartam megvettem a repülőjegyet és elrepültem Floridába, és februárban, miközben északon tombolt a fagyos tél, én az óceánban fürödtem. Februárban még nem volt túl meleg a víz, de nekem ez nem volt furcsa, hisz sem a Duna sem a Balaton víze nem szokott túl meleg lenni. Nagy dolog volt, hogy én aki 34 éves koromban utaztam először repülőn, most milyen egyszerűséggel, csak kimegyek a reptérre, és ha kicsit késve érek, szinte úgy szaladunk a gép után mint annak idején otthon a helyijáratos busz után, azzal a különbséggel, hogy otthon a buszsofőr ugyan meg nem állt, becsukta az ajtót és elfüstölt, itt viszont ha már csukták is az ajtót, ha még szaladó utas volt, azért felvették, gyorsan leültették. Annak idején még nem volt ilyen keserves a repülővel utazás, a gép ajtajáig jöhettek velünk a kísérők, nem voltak ilyan szigorú tiltások, néha tényleg úgy tűnt, hogy úgy szaladgálnak az emberek a repülőgépek után mint ahogy mi szaladgáltunk a buszok után. Élveztem a repülést, az autózást, a munkámat is szerettem, megéltem azt a bölcs gondolatot, hogy "nem az a fontos, hogy azt csináld amit szeretnél, hanem hogy szeresd azt amit éppen csinálsz".

Talán regényt tudnék írni ezekről az aprósáokról, ami miatt én az első pillanatban szerelmbe estem Amerikával. Élveztem az új világot, az új életformát, hálás voltam hogy befogadtak, hogy lehetőséget kaptam hogy új életet kezdhessek, hogy a gyermekeimmel lehettem, hiába voltam idegen, aki még a nyelvet sem beszéli, mégis lehetőségem volt boldogan élni és kergetni az álmaimat.

Egész jól alakult az életem, munkám egyre jobb lett, lakást vettem, tanultam a nyelvet, boldogultam, a gyermekeim is boldogultak, egyetlen dolog volt egyre nyomasztóbb, hogy egy idő után már nem hosszabbították a látogató vízumot, amikor illegálissá válsz, nem tudsz kimenni az országból. Először még nem is aggódtam emiatt, mondogattam, hogy elég nagy ország ez, van itt bőven hová utazni, nem kell nekem átlépni a határt. De aztán ez csak nem így volt, mert Detroitban élve, a híd másik oldalán már Kanada volt, és ismerősök átjártak, barátokhoz, kaszinóba, bármiért, és én nem mehettem miután a látogató vízumom lejárt. Voltak ismerőseim akikkel együtt sokat szorongtunk a bizonytalanság miatt, hogy nem vagyunk teljes jogú polgárai ennek az országnak. Hiába dolgozhattunk, hiába vehettünk lakást, autót, szabadon utazhattunk, sőt még hitelkártyánk is lehetett, voltak akik házat vettek hitelre, szinte mindent megtehettünk, csak kiutazni nem tudtunk, az hogy nem szavazhattunk, akkor még nem annyira zavart, de hogy nem fizetünk adót, hogy nem fizetünk a nyugdíj alapba, az akkor már egyre keservesebb volt, főleg az idősebbek viselték nehezen, hisz aggódtak mi lesz velük ha már megöregszenek, vagy megbetegszenek és nem tudnak dolgozni. Nekem még ez akkor elég távoli dolog volt, de ahogy múlt az idő egyre nyomasztóbb volt a tudat. Akkor az egyetlen lehetőségem az lett volna ha férjhez megyek amerikai állampolgárhoz, de ez nem jött össze, ki tudja miért, talán túlzottan reménykedtem hogy találok igazi szerelmet és nem érdekből házasodom. Szerencsére nekem volt egy távoli reményem, ha felnőtt korúak lesznek a gyermekeim akkor általuk megkaphatom a zöld kártyát. Így is lett, mikor kislányom állampolgár lett, hamarosan elintéződött az én zöldkártyám is. Akkor már 8 éve nem voltam otthon, kislányom is haza akart utazni, úgyhogy meg sem vártuk hogy a kártyám megérkezzen, már pár nappal azután hogy az útlevelembe bepecsételték hogy állandó lakos lettem, mi repültünk is haza. Nagy öröm volt hazamenni annyi év után. Aztán mikor visszajöttünk, hamarosan eladtam a lakásomat Detroitban és Floridába költöztem, követtem a kislányomat, aki már évek óta itt élt.  Abban az időben sok sok fantasztikus boldog napot megéltem. Amikor Amerikába jöttem, aztán az apró dolgok, a jogosítvány megszerzése, az első autóm, a lakás, az egyre jobb munkahelyek, az utazások, az új autó, új barátok, a gyermekeim sikerei, az unokák születése, először a munkavállalási engedély, aztán rá egy évre a zöld kártya, majd a magyarországi utazás, utána a Floridába költözés, itt pedig életem egy másik nagy álma, mikor megvettem az új házat, közel a kislányomhoz, majd a fiamék is ideköltöztek.....a lányom munkahelyi sikerei, és maga a tudat, hogy Floridában élhetek, a napsütés, az óceán csodája, a pálmák, sok -sok öröm és boldogság. Egyre jobban értettem az itteni nyelvet, az itteni életet, megismertem egy más világot, hogy másképp is lehet élni, mint ahogy addig éltünk, mikor megértettem az itteni világot lassan át is formálódtam, felismertem az igazi értékeket amik fontosak az életben, és alaposat fordult a világnézetem is. Mikor eltelt az 5 év a zöldkártyám kiadásától számítva, már kérvényezhettem volna az állampolgárságot, nem is tudom miért nem töltöttem ki és küldtem el a papírokat már akkor. Igaz, akkoriban már kezdett kissé zűrzavarosabbá válni az életem, keservesebben intéztem a dolgaimat, sajnos hirtelen sokminden visszafelé fordult az elmúlt években, és keserves dolgokon kellett átesnem, de végre elküldtem áprilisban a papírokat, és hihetetlenül gyorsan, már júniusban mentem is az interjúra, rá egy hónapra pedig az esküre. Így aztán 18 mozgalmas év után végre elmondhatom hogy teljes jogú polgára lettem az egyesült államoknak. Életem egyik legboldogabb napja volt ez is, különösen megszépítette, hogy Florida másik feléből eljöttek ismerősök, hogy velem legyenek ezen a jelentős eseményen, mivel a családom épp most nincs körülöttem. A kislányom éppen Japánban dolgozik, a fiam pedig a lánykáival felment Detroitba, mindenki messze van. Így ez a barátnőm eljött a párjával, velem töltötték a hétvégét, és az esküre is jöttek. Amitől még boldogabb lettem, hogy már a bejelentkező asztalnál az emigrációs tisztviselő rámkérdezett, hogy ugye mi ismerjük egymást, és mikor mondtam hogy szerintem is, ő fülig érő szájjal mondta, " ugye te vagy az Éva anyukája" Éva's mom" ez vagyok én itt, vagy Ms Éva, aki felnevelt egy rakás gyereket 6 hetes korától iskolás koráig, vagy pedig az "Éva's mom".  Istenem micsoda jó érzés volt, a kislányom egyik kollegája , aki a civil életben emigrációs hivatalnok, megismert és nagyon kedvesen bánt velem, kérte hogy biztosan maradjak az ünnepség végén, hogy csináljunk fényképet együtt és már küldi is az Évinek Japánba. Hát ettől érzem én otthon magam, azt hiszem ez már azt jelenti hogy itthon vagyok, hogy ebben az óriási városban szinte bárhova megyek, már akad ismerős. Arról nem is beszélve, hogy vannak barátok akik képesek órákat utazni, szabadnapot kivenni, hogy velem töltsék a számomra egyik legfontosabb napot. Otthon vagyok, mert már itt is vannak barátaim, szomszédaim akik kérés nélkül ott vannak , ha szükségem van rájuk, kérni sem kell a segítséget, itt a szomszédok, a barátok, de még idegenek is jönnek és megkeresik azokat akik bajban vannak. 

Átéltem már téli viharokat, nyári hurrikánokat, a nagy áramkimaradást, amikor Amerika keleti partja napokra áram nélkül maradt, Szeptember 11-ét, és sorolhatnám még mennyi mindent, amikor a bajban megtapasztalhattam az emberek jóságát, a segítőszándékot, az összetartást. Sokan sokféle véleménnyel vannak erről az országról, sokan nagyon is félreismerik, volt idő mikor én is elhittem mindent amit másoktól hallottam és azzal okoskodtam mintha tudnék is valamit. De, a valóságban akkor értettem meg amikor már elég ideje itt éltem. Nem mondom hogy itt nincs baj, nincs szegénység, nincs gazemberség, vannak bizony gazember , gonosz emberek is, de az átlagember nem az, a többséget még mindíg a jók teszik ki, és remélem ez így is marad. 

Annak ellenére, hogy én már örökké magyar maradok, az én anyanyelvem a magyar marad, de hála Istennek mostantól emondhatom, hogy büszke és boldog vagyok hogy amerikai állampolgár lehetek! Én már hosszú évek óta kettős állampolgár voltam, és a szívem mindkét hazámat szerette. Ezt nem tudom irányítani, ösztönösen hullik a könnyem, ha a magyar Himnusz hallgatom, de ugyanúgy folynak a könnyeim az amerikai Himnuszt hallgatva is. Sosem felejtem el pár évvel ezelőtt az olimpiát, amikor a magyar és amerikai vizilabda csapat játszott egymás ellen. Istenem, akkor én mindkettőnek szurkoltam, örültem minden gólnak, valahogy úgy volt az, hogy az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Furcsa, furcsa érzés ez, még akkor is ha talán vannak akik ezért elítélnek, de én nem cseréltem szívet, azért mert hazát cseréltem. Sőt én nem cseréltem hazát, nekem mostmár kettő van. Én haza megyek Magyarországra, ha megyek, de mikor visszajövök, akkor örülök, hogy milyen jó hazajönni.

És ugyanolyan érzésekkel imádkozom, hogy Isten áldd meg a Magyart, és Isten áldja Amerikát!