1995 Júliusában érkeztem először Amerikába.....ezt a levelet 2010 Áprilisában írtam....azóta ismét sok év eltelt, de ezt azért újra megosztom, ezt is az egykori blogból mentettem meg......

"...bizony neked is szép családod van, büszke lehetsz rájuk
Meg magadra, hogy bátor voltál megtenni a lépést, és kimenni...
Biztos nem volt könnyű itt mindent feladni, új ország, új szokások, más életforma,...
persze az, hogy volt családod, akik ott voltak neked, segített gondolom, de akkor is..
milyen volt az első pár hét, hogyan kezdted? mennyi idő telt el, míg beleszoktál az ottani életbe?"

Ismét emlékezésre ihletett egy régi ismerős üzenete, kérdései. Most döbbentem rá, már mennyire távoli az az időszak, amikor megérkeztem Amerikába, hogy talán már mennyi mindent el is felejtettem, most jó lenne, ha meglennének azok a levelek, amiket akkoriban írtam haza, barátoknak, rokonoknak, mennyivel élethűbben tudnám felidézni a valóságot.Mert írtam rengeteget, naponta meséltem részletesen az élményeimet,biztos több regényt kitennének az akkori levelek.

Még kimondani is furcsa, hogy már 15 éve, hogy először érkeztem a lehetőségek világába, erre a földre, amiről akkor még nem sokat tudtam, sőt csak annyit, amit az akkori szocialista média, meg az iskolák tanítottak, de bármennyire is ismeretlen volt, annál nagyobb volt az izgalom, hogy ez velem is megtörtént, hogy valami isteni csoda folytán nekem is megadatott, hogy megláthatom az ismeretlen világot.

Érdekes érzés volt készülni az utazásra, ugyanis én nagyon tudtam szenvedni még akár rövid utazások alkalmával is, ha nem ültem az első ülésben a buszon, vagy inkább álltam elöl az ajtónál, ha megengedték. Még az autóban is rosszul voltam, ha hátul kellett ülnöm, szóval minden utazás kínkeserves tudott lenni, émelygés, hányás, szenvedés.

A repülés ilyen szempontból nagyon ijesztő volt, másrészt viszont alig vártam, hogy megélhessem a repülés csodáját, hogy meglássam a felhők feletti világot. Természetesen szorongtam, nem csak a repülés miatt, de az óriási változás miatt, a bizonytalanság miatt, hogy az otthoni, biztosnak hitt kis életemet feladtam, mindent amihez addig kötődtem, ami addig biztonságérzetet nyújtott, most mindaz már oda volt, és valami teljesen ismeretlen, bizonytalan jövő felé indulok.

A repülés csodálatos volt. Elmondhatatlan érzés volt mikor felzúgtak a motorok, mikor megmozdult a gép, soha még át nem élt érzés izgalmas gyönyörűsége, ahogy a soha nem érzékelt sebességgel, a gravitációt leküzdve elszakadtunk a földtől, és nem csak a fizikai értelemben, hanem valójában akkor elszakadtunk addigi életünktől, a szülőfüldünktől a rokonoktól, barátoktól, az emberektől akik addig részesei voltak az életünknek.  A felszállást egész jól viseltem, valószínű mindenkinek fantasztikus érzés lenézni a földre, fentről látni a fővárost, aztán egyre nagyobb vidéket, az egyre apróbb földi világot, és a felhők fölé emelkedve, megélni a menyország csodálatos kékjét, nyugalmát, mintha csak lebegnénk a végtelen semmiben, nem is érzékelni, hogy haladunk, csak csodálkozni, hogy már Ausztria felett repülünk, aztán Anglia felett már más időzónában haladunk, és végül az érdekes érzést, hogy valahol a végtelen óceán felett vagyunk iszonyatos magasságban.

Az út nagyon hosszú volt, leszállás nélkül, egyfolytában repültünk Clevelandbe, csaknem 12 órát töltöttünk a gépen, ami elég fárasztó tud lenni, de az első alkalommal mindent leküzdött az izgalom, az ismeretlen átélése és természetesen a vágy, hogy végre újra lássam Évike lányomat, akit akkor már egy éve nem láttam.

Elmondhatatlan öröm volt a reptéren mikor végre ölelhettük egymást, kis nyári ruhát viselt, a haja szép hosszúra nőtt addigra, kész nagylány lett. Jocó már nagyon vagizott, mint aki jól ismeri hova érkezett, Ő már akkor ötödször járt azon a reptéren,  magabiztosan, büszkén  kalauzolt, irányított engem.

A volt férjem és a felesége vártak, és a reptérről még majdnem 3 órás autóút volt Detroitig, de ez akkor már fel sem tűnt, volt miről beszélni, és nem győztem magamba szívni mindent már akkor az autóból kifelé nézve, szinte hihetetlennek tűnt, hogy egy óceánt átrepülve egy teljesen más világban autózom az egész családommal.

Az első évet a volt férjeméknél töltöttük mindannyian. Ez óriási segítség volt, el sem tudom képzelni mások hogy mernek nekivágni az ismeretlennek, anélkül, hogy lenne valaki aki segíti, irányítgatja őket az ismeretlen világban. Az egyik legborzalmasabb dolog, ha valaki nem beszéli a nyelvet. Hát én sosem gondoltam, hogy megszólalni sem tudok majd, azt hittem csak maradt valami a középiskolás négy év angol tanulásból, de hát sajnos az hogy ott erőltették a nyelvtani dolgokat, és olvasmányokat magoltunk be, bizony semmit nem segített, sőt, odáig fajult, hogy megszólalni sem mertem, mert mindíg attól rettegtem, vajon helyesen mondom-e.

Telve voltam rettegéssel, ahogy közeledtünk a volt férjemék házához, egyre bizonytalanabb lettem, hogy vajon mi lesz velünk itt, vajon jól tettem-e, hogy mindent feladtam, és két bőrönddel, teljesen másokra utalva eljöttem új életet kezdeni. De, a fogadtatás, és az hogy nagyon szépen együtt volt a család, -még ilyen furcsa felállásban is, hogy volt férj és a feleségével egy fedél alatt mindannyian- hamar oldotta a szorongásomat. Az első hetek, sőt hónapok, kimondottan nyaralásnak számítottak, bár nekem az egész év mintha nyaralás lett volna, hisz egyfolytában új dolgokat éltem meg mindennap.

Az érkezéskor meglepetésként születésnapi tortával fogadtak, ahogy beértünk a házba, mert csak az érekezésem előtt alig két héttel lettem 34 éves. Ettől nagyon meghatódtam, nem is vagyok benne biztos, hogy előtte valaha fújtam-e el gyertyát születésnapi tortán, legalábbis a sajátomon.

Aztán miközben napokig próbáltuk megszokni a 6 órás időeltolódást, nagyon jókat ettünk, ismerkedtem már akkor az amerikai szokásokkal, addig sosem ettem salátát ízes salátaöntetekkel, akkor ettem először shrimpet - garnélarákot, és egyéb tengeri herkentyűket, furcsa idegen íze volt a barbekjú szószós grillen sütött húsoknak, de élveztem minden újdonságot, én már otthon is mindíg szívesen próbáltam ki új dolgokat a hagyományos szokásaink mellett.

Július elején érkeztem, így még javában nyári szünet volt az iskolában, s mivel én voltam a legújabb, tőlem kérdezték hova szeretnék menni nyaralni. A család már nem akart Floridába menni, mert a korábbi években minden nyáron oda mentek a gyerekekkel, nekem viszont életem álma volt, hogy meglássam az óceánt, feküdhessek a homokban és élvezhessem a hullámok és a napsugarak simogatását, hogy gyönyörködhessek a pálmafákban, mindabban a mesevilágban, amit addig csak filmekben láttam. Így aztán , az én kedvemért, augusztus elején a család útrakelt ismét Florida felé. A kényelmes mikrobuszban nem is tűnt annyira hosszúnak a csaknem 2o órás autóút, na meg nekem különösen élvezet volt, hogy hosszában végig utazhatom Amerikát, Detroittól egészen Daytona Beachig, sok államon áthaladva, gyönyörködhettem a csodálatos  természeti adottságokban, hegyvidék, iszonyatos ijesztő hegyi utak, halálfélelmet keltő hatalmas kamionok, lélegzetelállító magasságú hidak, soha nem látott forgalmú autópályák , nagyvárosokon keresztül haladva az autópályán elénk táruló fantasztikus látvány. Nekem már túrista látványosságnak számítottak az autópályákon lévő pihenőhelyek is, a csodálatos parkokkal, külön autós parkoló, kamionos parkoló, kutyasétáltató helyek, piknik területek hogy nyugodtan leülhessünk enni, ragyogó, illatos, légkondícionált mosdók, wc-k, hihetetlen tisztaság, korszerű érintés nélküli wc lehúzók, mosdók, de még a kéztörlő papír is érzékelő szerkezettel működött, mikor alá tartottuk a kezünket kiadta a papírt. Mindez a sok kis apróság akkor még nekem újdonság volt, de leginkább a tisztaság, a nyugalom és a csodálatosan gondozott parkok tetszettek. Barátságos, segítőkész emberek, óriási fák, és a hatalmas távolságok, amiket addig még sosem érzékeltem.

Florida is álmaim netovábbja volt, ez majd egy külön történetet megér egyszer. A hotel az óceánra néző erkéllyel, reggel a nyitott ablaknál arra kinyitni a szemem, hogy a ragyógó oriási napkorong felemelkedik a végtelen vízből, és csillogó ragyógó hidat képez az Atlanti Óceán felett, a hullámok morajlása és a sirályok hangja az egyetlen ami hallatszik, mintha a mesében vagy a menyországban lettem volna. Soha, de soha nem gondoltam, hogy ezt valaha átélhetem, néha még ma is elgondolkodom, vajon hogy történt ez meg velem. Csodálatos hetet tültöttünk az óceánparton, elmentünk Orlandóba, bejártuk a Universal Stúdiót, annyi mindent láttam akkor néhány nap alatt, ami meghaladta legmerészebb vágyaimat is.

A nyár igazán nyaralással telt, visszaérkezve Michiganbe, nekem ott is minden új volt, a volt férjemék vittek az ismerőseikhez, az anyósomékhoz, kirándultunk ottani csodás helyekre is, de nekem minden nap, minden bevásárlás, baráti látogatás újdonság, élmény volt, minden nap rengeteg új dolgot láttam, teljesen más világ, teljesen más szokások, nem győztem magamba szívni a sok élményt.

Aztán megkezdődött az iskola, addigra már volt itteni jogosítványom is, én hordtam reggelenként a gyerekeket az iskolába, Évike akkor kezdett új iskolában, a 9. osztály már a középiskola, élveztem minden újdonságot, tanultam az itteni oktatási rendszert, érdekes volt, ha magyarokkal találkoztunk, élvezet volt felmenni az autópályára, besorolni a 3-4 sávos forgalomba, az egymást érő autók forgatagába, ellátni végtelen távolságokba, átnézni Kanadába, gyönyörködni a kivilágított hídban, ami az Amerikát Kanadától elválasztó folyó felett ívelt keresztül, érezni valami lelket felszabadító szabadságot, ahogy beleolvadunk a 1oo-12o km sebességgel haladó forgalomba és a gondolataim szárnyalnak, az érzés hogy kiabálni szeretnék , - hé emberek,  tudjátok hogy itt köztetek autózik valaki, Magyarországról egy kis faluból, kis városból, még a nyelveteket sem beszéli, de ugyanúgy élvezi a szabadságot mint ti! Soha át nem élt érzéseket él meg nap mint nap! Elmondani nem lehet szavakkal mennyire felemelő érzés volt ez.

Mikor először indultam teljesen egyedül a piacra, mert addig legalább a gyerekek velem voltak, irányítgattak mikor merre kell menni, nagyon élvezték hogy ők ismernek mindent én meg nem. Élveztem minden pillanatot, a sikerélményt mikor először elmentem vásárolni, megértettem magam, és hazataláltam, ahogy egyre önállóbban intéztem a dolgaimat.

Aztán a volt férjemék dolgozni kezdtek együtt, kamiont vezettek, napokig úton voltak, én pedig otthon voltam a 3 gyerekkel, aztán később néhány órás munkát is találtak nekem, egy pizzéria konyhájában dolgoztam, majd egy kis magyar étteremben, ott is a konyhán. Lépésről-lépésre felfedeztem Amerikát, legalábbis egy kis részét. Az első időszak leginkább magyarok között telt el, az első évben nem nagyon voltam rákényszerítve, hogy angolul beszéljek, ez az egyetlen dolog volt ami nem volt túl szerencsés, de minden más fantasztikus volt. Nagyon szerencsés voltam hogy volt kihez jönnöm, hogy a volt férjem és a felesége megmutatott, elmagyarázott sokmindent, segítettek az első munkahelyek, a jogosítvány megszerzésében, az itteni szokások, az itteni életforma megismerésében, megismertették velem a környéket, az óriási Detroit metropolitan óriási kihívás volt, 5o-1oo kilométert is autóztunk és még mindíg a városban, vagy a városhoz tartozó kisvárosokban voltunk. Megszokni a közlekedési szokásokat, óriási szerencse ha valaki van aki mindezt elmagyarázza, hisz fogalmam sem lett volna milyen hivatalba kell menni akár csak egy jogosítvány megszerzéséhez.

Egy dolog biztos, én az első pillanattól kezdve szerettem Amerikát, az első pillanattól itthon éreztem magam. Megszólalni alig mertem, alig értettem valamit abból, ahogy itt beszélik az angolt, mégis mindenfelé segítőkész emberekkel találkoztam, türelmesen próbálkoztak megértetni magukat, én már majd elsüllyedtem a föld alá néha, olyan hülyének éreztem magam, hogy nem értem, mégis addig próbálkoztak , mire felfogtam mit mondanak. Soha nem csaptak be, sehol, az otthoni berögződött szokás, hogy pénztártól való távozás előtt számold meg a pénzt amit visszakaptál, nagyon hamar elmúlt, mert rájöttem , nem szükséges, nem csapnak be, mert az a céljuk, hogy elégedett legyek a kiszolgálással és máskor is visszamenjek ugyanoda. Nagyon élveztem hogy a benzinkútnál, ahova naponta bejártam cigarettát venni, vagy tankolni, pár nap után már ismerősként üdvözöltek, mindíg próbáltak valami kedveset mondani ha bementem, és már előre kikészítették a cigarettámat. Sosem gondoltam, hogy ebben az óriási országban az emberek ismerhetik egymást, ezért fantasztikus érzés volt, hogy csak néhány hét után, már "ismerősként" jártam be néhány benzinkúthoz, üzletbe, vagy szomszédok megismertek, rámköszöntek valahol, az meg mégnagyobb csoda volt számomra, mikor a legváratlanabb helyeken még magyarokkal is találkoztunk.

Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy voltak akik elindítottak az itteni életben, de nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy volt lehetőségem tapasztalni , hogy a köztudatban terjesztett rossz hírekkel ellentétben, az amerikai emberek milyen barátságosak, kedvesek, segítőkészek, ha csak köszöntem már hallatszott hogy más országból jöttem, mindjárt megkérdezték honnan való a kiejtésem, és szinte mindenkinek volt valami fogalma mi kis hazánkról, ha más nem egy-egy magyar ételt ismertek ( gulyást, töltött káposztát, csirkepaprikást stb ) vagy tudták, hogy a főváros valaha két város volt, Pest és Buda, stb. Akik nem tudtak róla, én azon sem csodálkoztam, hisz Amerika 5o állama szinte mind nagyobb mint Magyarország, és mi sem tudjuk felsorolni mind az 5o-t vagy még a fővárosaikat is.  Ettől nem hiszem annyira butának kellene érezni magunkat, hisz nem biztos hogy ez a legfontosabb. Minden esetre én örülnék ha gond nélkül fel tudnám sorolni a világ országait és fővárosaikat, de hát szégyen ide-szégyen oda, ez már nekem biztos nem sikerülne. Mindezt csak azért említem meg, mert sokszor hallom Magyaroktól, hogy az amerikaiak milyen buták mert még azt sem tudják hol van Magyarország, és összekeverik Budapestet, Bukaresttel. Ha, ez előfordul is, nem hiszem hogy ez lenne a mérőeszköz, vagy összehasonlítási alap, melyik nemzet az okosabb. Sőt, szerintem nincs is értelme az ilyesfajta hasonlítgatásoknak. Nekem nagyon jó tapasztalataim voltak, könnyű volt megszeretni ezt az országot, és az itteni embereket, sokan talán elítélnek érte, hogy még honvágyam sem volt, de nekem itt voltak a gyerekeim, naponta új dolgokat éltem át, képes voltam minden nap örülni akár apróságoknak is, egyetlen dologra vágytam, bár megélhetnék velem mindezt az otthoniak, a testvéreim, anyám, a rokonaim, a barátaim, bár itt lehetnének velem, hogy ők is megismerhessék ezt az életformát, ezt a világot. Az első évben ami nehezítette a helyzetemet, hogy nem beszéltem a nyelvet, addig nem is lehet igazán megismerni az itteni embereket , szokásokat, amíg nem értem őket, amíg nem tudunk normálisan kommunikálni. Ennek ellenére már azt is szerettem, amit addig megismertem belőle, és ha újra és újra időnként rámijesztett a bizonytalanság, hogy vajon milyen sors vár itt rám, biztos voltam benne, hogy megérte eljönnöm, biztos voltam benne, hogy rendkívül szerencsés vagyok hogy itt lehetek a gyerekeimmel együtt.

cybernagyi :: 2010. ápr. 30.