Újabb kedves levélre akadtama régi szép időkből, amit még sikerült megmenteni a megszűnt freeblogból.

Egyik drága Barátnőm levelét olvasva, most igen furcsán érzem magam, azt hiszem nagyon jót tett nekem, a mostani leengedett lufi érzésével eltöltött néhány év után, talán kellett is nekem, jó is hogy megvan, és nem csak évekkel ezelőtt volt érdemes megosztani, szerintem most még inkább megéri.....Íme az egykori írás.

Hosszú hallgatás után ismét itt vagyok, de most nem én mesélek, hanem mielőtt én folytatnám a történetemet, bemásolom egyik drága Barátnőm levelét, amivel a blogom olvasása után örvendeztetett meg.

Ő az egyik nagybetűs Barátnőm a kettő közül, akik az otthoniak közül megmaradtak, még ilyen hosszú idő után is és ilyen távolságból is. A többiek mind eltávolodtak, némelyiknek még arra sincs ideje, hogy néha egy két sort írjon az interneten. Nem szemrehányás ez, senkivel szemben, hisz mindenkinek más dolgok a fontosak. Már azt is megtanultam, hogy nem azon kesergek hogy hányan távolodtak el, és rohannak élik az életüket, fel sem fogják, hogy a nagy sietségben elhalad mellettük az élet és egy szép nap lehet rádöbbennek mennyi mindent elmulasztottak, amit már nem lehet bepótolni. Inkább annak örülök, akik megmaradtak és akik előkerülnek a múltból az internetnek köszönhetően, és évtizedek után szinte ott folytathatjuk a beszélgetést, ahol annak idején abbamaradt.

A két megmaradt drága barátnő közül ennek a levélnek az írója azért is érdekes, mert mielőtt eljöttem otthonról, nem is mondhattuk hogy a legjobb barátnőm, hisz inkább csak a munkából ismertük egymást. Először csak a másodállásból, a taxi központból, az ottani jó társaság , a jó bulik összehoztak bennünket. Igaz, közel laktunk egymáshoz, de akkor még nem is jártunk össze, a többi barátnőhöz képest akikkel együtt kávéztunk és ismertük egymás életének minden gondját ,baját.  Éppen ezért nagyon értékes számomra, hogy a távolság nem megszüntette, hanem inkább megerősítette a barátságot.

Az első év után mikor hazautaztam véletlen összefutottunk a Vasmű úton, leültünk a Napsugár teraszára egy capuccinóra , jól kibeszéltük magunkat, és tudom meglepődtem mert mikor arról beszéltem hogy szükségem lesz egy autóra hogy gyorsabban végigjárjam a rokonságot, az ismerősöket, gondolkodás nélkül kitette az asztalra a kocsikulcsot, hogy vigyem az övét, neki majd csak egy bizonyos hétvégén lesz rá szüksége, addig használjam egészséggel. Talán sírva is fakadtam a meghatottságtól, mert ezt senki más soha nem tette meg velem, hogy kérés nélkül csak így felajánl valamit, főleg egy autót használatra, minden ellenszolgáltatás nélkül. Azt hiszem az én lelkembe  akkor ott a Napsugár teraszán  örökre bevéste magát, velem még ilyen önzetlen azelőtt soha senki nem volt.

Attól kezdve aztán még szorosabbá vált a kapcsolatunk, miután visszajöttem az egyik legkitartóbb levelező társammá vált, pedig mindig mondta nem szeret levelet írni, de ha írtam, mindig hamarosan jöttek a válaszok, először a postán, aztán néhány éve már az interneten.

Másik ami még közelebb hozott egymáshoz, mikor 2ooo nyarán meglátogatott Detroitban. Az az együtt töltött hónap aztán örökre megpecsételte a sorsunkat, hisz igazán lakva ismerni meg az embert. Hát mi kiderítettük, hogy még a zoknikat is ugyanúgy hajtogatjuk, de sok más egyéb dologban is nagyon egy húron pendülünk. A bartságunk azóta sem gyengült, nem távolodtunk el egymástól, még ha ritkán beszélünk, vagy ritkábban írunk is egymásnak, mindíg közel maradtunk, a sok ezer kilométer ellenére.

Ezért is olvastam könnyes szemekkel a levelet, amit a blogom olvasása után írt nekem. Mindíg nagy élvezet számomra levelet kapni, drága Barátnőm levele meg mindíg különös csemege, ez esetben viszont úgy éreztem, nagyon is ide tartozik, fontos része az én kis történetemnek. Így aztán megkérdeztem Tőle, megoszthatom e másokkal, legnagyobb örömömre meg is tehetem. Tehát itt a mai bejegyzés, aminek a cime :

Válasz a blogodra!

 

Szia Drága Barátnőm!

Olvastam a blogodat és megmozdult bennem valami. Nagyon sok emléket hoztál elő a feledésből. Eszembe jutattad azokat a beszélgetéseket, amikor arról áradoztál, hogy a gyerekek üdülni vannak az apjuknál. Rá egy évre már az a fájdalom volt a szavaidban, amivel egy anya elengedi a gyermekét a világba. Aztán arra is emlékszem, amikor Évike kint maradt. Láttam azt a keserűséget, amikor egyedül maradtál, és azt az elszántságot, amikor készültél a NAGY útra. Akkor még fogalmam sem volt, hogy egy napon én is el kell engedjem a fiam az ismeretlenbe. Mondhatom próbára tette a tűrőképességed az a lemondás, amit megtettél a gyermekeid jövője érdekében. Amikor eldöntötted, hogy magad is útra kelsz, nagyon felnéztem Rád. Tettem ezt azért, mert merész elhatározásnak tartottam, és azért is, mert annyira erős volt benned az anyai ösztön, hogy pontosan tudtad, ott a helyed a családod mellett. Élénken emlékszem arra is, hogy mindketten egyik munkahelyről a másikra szaladgáltunk, hogy el tudjuk tartani a háztartásunkat.

Nagyon örültem annak, amikor napról napra építetted az egzisztenciádat. Hangyaszorgalommal raktad össze a lakásod, szépítgettél, gyarapodtál. Megmutattad, hogy van más is, mint az önsajnálat. Volt merszed élni a lehetőséggel, amihez mi, akik maradtunk nem mertünk hozzákezdeni. Földhözragadtunk. Vártuk a csodát, a csoda, pedig elmaradt.

Aztán abban a szerencsében volt részem, hogy a saját szememmel láthattam az amerikai csodát. Akkor fel sem fogtam, hogy milyen nagydolgot ajándékoztál nekem azzal az egy hónappal. Annyi mindent megmutattál, oly sok ételt megkóstolhattam, láthattam az embereket a valódi élet közben. Néztem én a tévében gyakran amerikai filmeket, de az nem ugyanaz volt. Emlékszem azt hittem, hogy az amerikai pite valami nagyon, nagyon különleges dolog. Rá kellett jönnöm, hogy a mi almás sütink legalább olyan jó, mint az, csak hát „Az amerikai pite” az az amerikai pite! Fantasztikus volt megélni a július 4-ét. Ünnepek minden nap egy héten keresztül! És az még semmi! Látni, hogy lehet másként is ünnepelni, mint ahogy eddig valaha is láttam. Kiülni a fűre, vinni az enni, innivalót, gyereket és élvezni a zenét, tűzijátékot éjfélig. A legendás barbekjut is végre megtudtam milyen ízű. A medvecukor is ilyen legenda volt számomra. Hogy szerettem, amikor a kávémban úszkált! Ja és azok a nagyon finom ízesített kávétejszínek! A medvecukrot egyszer megpróbáltam nyárson megsütni, de nekem nem jött be ez a ragadós cukor. A boltban lehet kapni, de az a kis apró itt nincsen. Mutattam a barátaimnak, hogy kávéba, kakaóba lehet tenni, és ott szépen elolvad. Fantasztikus volt látni azokat a hatalmas városokat, a Niagarát, muffint enni és rengeteg kávát inni, mintha vizet innék. Más élet, más szokások.

Végtelen öröm volt, amikor végre hazajöttél! Nagyon jó volt látni Évikét a valóságban. Számomra Ő a tökéletes gyermek a szó legnemesebb értelmében. Kicsit furcsa is volt, hogy Te már nagymama vagy, sőt az óta már kétszeres nagymama. Mindig nagy élvezettel néztem a képeket, amiket küldtél. Te voltál a legnagyobb ösztönzőm, hogy legyen itthon internetem. Esetlenkedtem vele eleinte épp eleget, míg lassacsakán megtanultam, hogy is kell használni. Aztán meg rájöttem, hogy én nem tudok Neked képeket küldeni, mert nincs digitális fényképezőgépem. Ebben is Te voltán a húzóerő, hát rendeltem egy gépet a neten. Akkor meg ott volt a következő kihívás, hogy csatolni kéne a fáljlokat valahogy. Istenem, miket meg nem tanultam, és talán nem is sejtetted, hogy Te inspiráltál ezekre a dolgokra. Most meg?! Épp az imént beszélgettem a családdal. A fiam Hollandiába, az apja Pesten, a sógorom Londonban, és azelőtt még anyósom is itt volt Hajdúszoboszlóról a konferenciahívásban. Emlékszel, amikor hármasban boroztunk az Ágival így a skype-on? Tök jó volt!

Ott Floridában kicsit megváltozott a helyzet. Nagyon szép helyen laksz. Mindig reménykedtünk Ágival, hogy hátha hazajössz. Én még mostanában is gondoltam rá, hogy hátha itt fogod megműttetni a térded. Persze fogalmam sincs róla, hogy ez nem lehet olcsóbb, ha a repülőjegyet is hozzáveszem. De hát milyen önző vagyok? Gondoltam, ha járásképtelen leszel, nem tudsz majd elmászkálni, és akkor majd beszélgethetünk megint éjfélig. A vágyaimban persze ott van, hogy egyszer veszem a nagy bőröndöt, meg egy zsák zizit, és megyek Floridába, vagy ahova éppen költözöl. Nagyon szeretném látni azokat az utakat, amik tele vannak fákkal, virágokkal. Taposni szeretnék az óceán homokjában, és barnára sülni az amerikai napon. Ne aggódj megalapoztam a jövőm, vettem lottót! Bár a hatalmas főnyereményt már elvitték.

Mostanában sokat gondolok arra, hogy mihez kezdek, ha nem lesz munkám. Vajon merre indulok majd? Mert, hogy menni fogok az biztos. A sors fintora ez a nagy válság. Régen sokkal kiszámíthatóbb volt minden. Most, hogy hamarosan a menyem is kimegy Hollandiába, megint Te jársz az eszembe. Az az időszak amikor egyedül maradtál. Dezsavű érzésem van, hát most ismét úgy érzem magam, mint Te akkor. Vajon hányszor éli meg az ember ugyanazt az érzést? Vannak az életünkben dolgok, amik olyannyira hasonlítanak, és nem csak a zoknit hajtogatjuk ugyanúgy...

Látod, miket nem hozol ki belőlem? Legalább most van olvasnivaló a mellé a koffeinmentes kávé mellé. Mennyit változtunk közben! Letetted a cigit, lemondtál a koffeinről, én meg rákaptam a számítógépre. Bár csak mértékkel, hiszen egész napomat a gépnél töltöm bent a melóhelyen. A szemem már három dioptriás és hamarabb elfáradok, mint régen. De megéri, megérte tanulni Tőled. Jó, ha valami húzza az ember lányát, mert különben színtelen lesz a világ. Kell nekem a pozitív példa, mint egy falat kenyér.

Megint elszaladt az idő. Utálom ezt az óra állítgatást, mert amellett, hogy semmi haszna sincs, nagyon korán besötétedik, pedig még a biológiai órám szerint nem lehet este.

Ölellek drága Barátnőm!