"Azon gondolkodtam el, hogy vajon milyen úton kerültél el Magyarországról?! Milyen gondolatok, vagy milyen okok vihettek el Téged egy másik világba?! S, vajon Neked volt-e igazad, vagy nekünk, akik nem mertünk, vagy nem akartunk egy ilyen merész lépésre szánni magunkat... Ki tudja...?"

A fenti sorokat egy középiskolai osztálytársam leveléből másoltam ki, amit ma küldött nekem az iwiwen. Az Ő sorainak köszönhetem, hogy ismét beindultak a gondolataim , előjöttek több évtizedes emlékeim,  hogy újra elmeséljem valakinek, miért is vágtam neki ennek az óriási útnak 34 éves koromban, mindent hátrahagyva addigi életemből és két bőröndnyi holmival nekivágjak az ismeretlennek, a bizonytalannak, hogy új életet kezdjek egy új világban.

Ezt a kérdést nagyon sokszor feltették nekem az elmúlt 15 év alatt, mindíg szívesen megválaszoltam, de most úgy döntöttem, hogy leírom és megosztom másokkal is a választ, aztán ha legközelebb megkérdezi valaki már nem is kell újramesélnem, megőrzöm, hogy bármikor bárkivel megoszthassam.

A kérdés nagyon elgondolkodtató, vajon kinek volt igaza, ki tette jól, hogy ment vagy maradt?

Én abban a világban nőttem fel, ahol belénk nevelték, hogy aki elmegy, "disszidál" az hazaáruló, azt meg kell vetni, nem érdemel szimpátiát mert elhagyja a hazáját. Közben egyre inkább azt láttuk, akik elmentek sokkal jobban boldogultak mint mi akik maradtunk, sokszor nem is igazán értettük hogy is van ez, mert amit nekünk tanítottak az iskolákban az más volt, mint amit azok meséltek akik elszöktek.

Akkor még nem is gondoltunk bele hogy, nem is értettük, hogy szabadnak lenni azt is jelentheti, hogy ott élhessen az ember ahol akar, hogy dönthessen a saját és gyerekei sorsáról, és ne mások döntsék el hogy mi a jó neki. Kötődtünk a hazánkhoz, az otthonunkhoz, nagyon sok mindenhez, s talán ha nem tiltottak volna annyi mindentől bennünket, nem is lett volna olyan vonzó a tiltott gyümölcs. Mi még úgy nőttünk fel, hogy a legtöbben ott éltük le az életünket ahol a szüleink, esetleg a munkánk miatt változtattunk helyet, de az sem volt túl gyakori, a legtöbben nehezen szántuk rá magunkat akár csak egyik városbül a másikba való költözésre is.

Az iskola után Én fiatalon férjhez mentem, gyerekeket szültem, és sajnos fiatalon elváltam,  két apró gyerekkel nem is mertem volna nekivágni az ismeretlen világnak, úgyhogy éltem az otthon maradottak életét, neveltem a gyerekeimet egyedül, munka mellett elvégeztem a főiskolát, aztán mikor az óvónői fizetésből képtelen voltam megélni, munkahelyet változtattam, sőt dolgoztam egyszerre 3 munkahelyen is, volt hogy minden második éjszaka aludtam csak otthon, Amerikáról soha nem álmodoztam, nem is tudtam elképzelni milyen lehet, hisz amit a filmekben láttam, arról nem is gondoltam, hogy valóság lehet.

Még fiatal házas voltam, mikor a férjem egy gyerekkori barátja hazalátogatott Amerikából, őt faggattuk sokmindenről, de mi még csak nem is álmodoztunk a viszont látogatás lehetőségéről, kettőnk 6 havi fizetése kellett volna csak a repülőjegyekre, a többiről nem is beszélve, vízumot úgysem kaptunk volna - akkoriban csak a kiváltságosok kaptak vízumot akikben megbízott a párt, a magunkfajta kisembert nem engedték nyugatra - és  fejenként 50 dolláros valutakerettel nem is jutottunk volna túl messzire  túristáskodni.

Hogy mégis Amerikában kötöttünk ki az csak a véletlen műve volt, ha egyáltalán vannak véletlenek, mert én nem hiszek a véletlenekben, valahol mindennek oka van, a véletlent csak arra használjuk, amit nem tudunk megmagyarázni, vagy felfogni. Az én kivándorlásomat nem előzték meg álmodozások, tervezgetések, tulajdonképpen nem is én döntöttem, de nem bánom hogy ez esetben más döntött helyettem.

A válásunk után néhány évvel az anyósomnak volt lehetősége látogatóba jönni Amerikába, de 6 hónap után  hazajött, csak a második útján tudta rászánni magát hogy mégis férjhez megy és itt marad. Aztán őt követte a volt férjem,  aztán néhány év múlva jöttek nyaralni a  gyerekeim. Nagy izgalomban voltunk, örültünk hogy viszontlátják az apjukat, és hogy Amerikában nyaralnak. Sokan kérdezték nem félek-e , hogy nem küldik vissza a gyerekeket, de megbíztam a volt férjemben, bár azt akkor már sejtettem, hogy ha felnőnek követik majd az apjukat, hisz akkor már láttuk a különbséget, mire jutottak néhány év alatt a semmiből, és milyen esélyeink voltak nekünk, én ha két - három helyen dolgoztam is nem tudtam volna sokat segíteni a gyerekeknek sem a tanulásban, sem a lakáshoz jutásban.

A nyaralás csodálatos volt, boldogan jöttek haza, a sok gyönyörű fénykép láttán csak ámuldoztunk, ők pedig meséltek és meséltek. Ekkor már elgondolkodtam, hogy valami nincs rendben azzal amit nekem tanítottak az iskolában, valami nem jól van, ha abban a gyűlölt igazságtalan világban még az idegenek is jobban élhetnek mint amiről mi álmodni sem merünk.

Akkor még ezek szégyenteljes, anyagias gondolatok voltak, pedig nem hiszem hogy bármi baj lenne azzal, ha az ember jól akar élni, élvezni szeretné az egyetlen életet amink van, hisz még Isten is úgy teremtette az embert, hogy bőségben és boldogságban éljen, bár akkor mi még nem beszéltünk ilyesmiről, a hit a nagyszüleink életéhez tartozott, mi már modern gondolkodásra lettünk nevelve, liberális eszmékkel, ami nem tűrte meg a hit gondolatát sem.

A következő nyaralásra két év múlva került sor, akkor a lányom 13 éves volt, a 7. osztályt fejezte be, akkor már készültem rá, hogy a középiskolát majd az apjánál végzi, jobb lehetőségnek látszott az Ő jövőjükkel kapcsolatban, mint a kilátástalanságra velem maradni. Akkor kezdtem álmodozni arról, hogy majd ha már a gyerekeim felnőnek és dolgoznak, talán majd ki tudnak vitetni látogatóba és valamikor  talán én is látom Amerikát , és talán eljutok Floridába, a homokos óceánpartra és a pálmafák világába, amibe beleszerettem a filmeket nézve.

Sosem gondoltam, hogy a pálmafás álmom annyira gyorsan teljesülni fog. Akkor nyáron ugyanis a 13 éves lányom eldöntötte, hogy itt akar maradni, itt akar iskolába járni, mert azt mondták neki hogy itt könnyebb az iskola. Meglepődtem ezen, mert Ő nagyon szorgalmas, lelkiismeretes kislány volt, bár az igaz, hogy a tagozatos osztályban, az eredményei nem igazán tükrözték a belefektetett szorgalmát és energiáját. Egész nyáron próbáltam meggyőzni, hogy jöjjön haza, fejezze be a nyolcadik osztályt, hogy együtt ballagjon a társaival, de keményen elszánta magát, úgyhogy beleegyeztem, erőszakkal nem akartam visszaparancsolni, hogy később ezért ne hibáztasson, nehogy emiatt eltávolodjon tőlem. Igy aztán Ő ott maradt, a kisfiam visszajött, hogy ne legyek egyedül. De, ekkor már el volt döntve a sorsunk, a gyerekek Amerikában akartak élni, viszont nem akartak tőlem távol lenni, úgyhogy megbeszéltük a volt férjemék segíteni fognak és következő évben megyek én is, mert a gyerekeknek még szükségük van rám, de nagyon vágytak az apjuk után is. Így alakult, hogy volt egy évem felkészülni a nagy útra, feladni addigi életem, és nekivágni az ismeretlennek, és mindent előről kezdeni.

1995 nyarán aztán  szorongva, de minden félelmet leküzdve, életemben először  repülőre ültem, és nekivágtam az ismeretlennek . Fent a felhők felett  a menyországban éreztem magam, kavarogtak a gondolataim, az ismeretlen világ, a remények, álmok, a bizonytalanság  és a félelem, hogy vajon mi lesz ha nem sikerül, vajon lesz-e  valaha ismét otthonom, ami mindig a legfontosabb volt számomra, a legnehezebb időkben is, becsuktuk az ajtót mikor hazaérkeztünk és biztonságban éreztük magunkat. Akkor még nagyon ragaszkodtam a helyhez, a tárgyakhoz, amit addigi életem során összegyűjtügettem, néha nagyon fucsa érzés volt, vajon hogy tudtam mindentől megválni. De, egyetlen érzés erősebb volt minennél már akkor is, hogy ragaszkodtunk egymáshoz a gyerekeimmel, hogy együtt leszünk, nekik megnyílik a lehetőségek világa, én pedig ott leszek velük és remélem még én is boldogulok és ott lehetek nekik ha szükségük van rám. Az otthont pedig nem a tárgyak jelentik, hanem az lesz az otthonunk, ahol mi együtt lehetünk, mi tesszük a helyet otthonná, akárhol legyen is az.

Hogy ki tette helyesen, hogy jött, vagy maradt, arra nem tudok választ adni, talán nem is fontos. Természetes , hogy mindenki nem mehet el, vannak akik nem is tudnak megszokni idegen világban, sokat ismerek aki mindig visszavágyott, vagy vissza is ment. De, ez így van rendjén, nem hiszem a mi dolgunk eldönteni hogy melyik a helyes. Szerintem az a helyes, ami nekünk jó. Nekem ez volt a jó, hogy eljöhettem és hálás vagyok Istennek,hogy új hazára találtam, hogy új otthonom lett, hogy a családom velem van, és megismerhettem ezt a világot. Hosszú utat tettem meg, de megérte és büszke vagyok a kislányomra ezért a merész döntésért, amivel teljesen új fejezetet indított el az életünkben.