Isten hozott minden kedves érdeklődőt, aki ráakadt az írásaimra!

 Amerikában élő nagymama vagyok, de Magyarországon születtem és ott éltem fiatal éveimet. 34 éves voltam, mikor Amerikába hozott a sorsom és azóta is itt élek, mostmár 17 éve. A fenti képeket a drága kicsi unokáim rajzolták , én vagyok rajta. Az elsőn az idősebbik unokám rajzolt egy portrét rólam, éppen olyan is mintha csak a tükörbe néznék. A másodikon a kisebbik unokám, igazi hercegnőnek rajzolt, Ő a drága kis csillagom annak is lát, és naponta mondogatja milyen szép vagyok és milyen karcsú és olyan jelzőket használ, amiről tudja hogy szeretnék olyan lenni, de hát sajnos nem vagyok. Ő az egyetlen aki teljesen pozitív kifejezéseket használ, ha rólam beszél, mintha tudná, hogy a kimondott szavaknak milyen hatása van az életünkre.

Az írás kényszerét valószínű a nagymamámtól örökölhettem, mint sok más adottságot is hála Istennek, aminek sok hasznát vettem az életben. Mivel a gyermekeim Amerikában élnek, az unokáim itt születtek, ezért évek óta késztetést érzek, hogy valamilyen módon magam után hagyjam az emlékeimet amiket Magyarországról hoztam magammal, a családi szálakat, a múltunkat, az eredetünket, a magyar nyelvet, a magyar szokásainkat, hagyományokat, a családi recepteket, a magyarságunkat. Távolra elszakadtunk a szülőföldtől, a gyerekeim már itt nőttek fel, sokkal inkább amerikai fiatalok, az itteni szokások szerint élnek, és többet beszélnek angolul mint magyarul. De, ők még emlékeznek néhány rokonra, ételekre, iskolára, barátokra, a gyerek koruk kezdetére Magyarországon. Viszont a távolság, az idő egyre inkább elhomályosít mindent. Itthon magyarul beszélünk, de ha már szakmai dolgokról, speciális felnőtt témákról kell beszélni, könnyebb nekik angolul elmondani, hisz már úgy tanulták az iskolában.

Az unokáim anyukája amerikai, nekik már az angol az anyanyelvük, de itthon kitartóan beszéltem hozzájuk magyarul, az első 5-6 évben nem is nagyon szólaltak meg magyarul, megértettek mindent, de angolul válaszoltak. Ennek is örültem, mert tudtam, hogy egyszer eljön az ideje annak is, hogy magyarul megszólalnak. Hála Istennek el is érkezett, és ha amerikai akcentussal is, de mostmár gyakrabban beszélnek magyarul is.

Amikor eljöttem Magyarországról az otthoniakkal a telefon és a levélírás volt a kapcsolattartási lehetőség. A telefon iszonyú sokba került, ha mindenkit hívogattam és belemerültünk a beszélgetésbe, így aztán maradt a levelezés. Szerettem írni, szívesen írtam, de nagyon sokszor kellett ugyanazokról a dolgokról írnom, mert az életem itt annyira más lett,hogy mindent el akartam mondani az otthoniaknak, ha megmutatni már nem is tudtam mindent. Aztán a kompjúter elterjedése segítségemre jött, mert az emailek már gyorsabban jöttek mentek, de még akkor is sokszor kellett ismételgetnem hogy mi minden történik velünk. Aztán rájöttem, hogy a fontos , érdekes élményeket leírom és elküldöm egyszerre mindenkinek akivel a kapcsolatot tartom.

Ebből következett aztán a blog írása, hogy másokkal is megoszthassam, mert az újabb és újabb régi ismerősök akik feltűntek az interneten, ugyanazokat a kérdéseket tették fel, és kezdhettem elölről mesélni ismét. A blog arra jó volt, hogy megírtam, képeket, videókat csatoltam hozzá, és akit érdekelt elolvasta, nem háborgattam senkit a sok sok levéllel, honnan tudjam kit érdekel és kit nem, mindaz ami nekem fontos. Aztán sajnos, a blog, ahol addig az írásaimat megjelentettem, váratlanul eltűnt, megszűnt, így aztán újra kellett kezdeni a rendszerezgetést, az elveszett irományok összegyűjtését, ami valószínű mostmár itt fog megtörténni, úgy látszik ez a blog elég biztosan működik hosszú évek óta, és még akkor sem tüntették el az írásaimat, amikor évekig ki sem nyitottam. Tehát a folytatás majd innen következik, remélhetőleg!

 Cybernagyi :-)