Iszonyú réginek tűnik már, ahogy a dátumot nézem, sőt a képeket nézegetve is hihetetlen, hogy Évike és Jocó még fiatalabbak voltak, mint Jocó lányai most. Ez már tényleg történelem, és hihetetlen visszanézni hogy milyen réges-rég volt. Ha meg is szűnt az egykori freeblog, azért örülök, hogy ezt az írást is sikerült megmentenem onnan, és most újra megoszthatom, mert hát az idő múlásával még nekem is érdekes apró részleteket felfedezni ami már könnyen elmosódik az emlékezetünkben. Érdekes volt Adrikám arcát figyelni , ahogy megmutattam neki a videót, az ismert helyszíneken az apját és Évikét látnia, az apja még fiatalabb volt mint most Adri. .....nos akkor itt egy újabb kis részlet a múltból.....

Akkor már évek óta nem látták az apjukat, nagyon vágytak rá, hogy ne csak telefonon hallhassák a hangját, hanem végre a valóságban is megölelhessék. Különösen Jocónak volt nehéz, nagyon sok problémát okozott a távolság, nagyon hiányzott neki az apja, már komolyan aggódtam érte, mert nagyon elkeseredetten beszélt, szivszaggató volt ahogy vágyakozva mondogatta, Ő már nem csak a telefonban akarja a hangját hallani, hanem végre kézzel megérinteni, igaziból hozzábújni. Évikém már akkor is sokkal jobban magába rejtette az érzelmeit,  ő nem csinált hangos jeleneteket, de tudom Ő is nagyon vágyódott az apja után.

Így aztán óriási öröm volt, amikor megtudták, hogy a nyári szünetben utazhatnak Amerikába az apjukhoz. Nagy izgalommal készültünk, hisz az öröm hogy újra találkoznak az apjukkal, még párosult az utazással Amerikába, az ismeretlenbe, amiről nagyon nagyon keveset tudtunk, éppen csak az iskolai tanulmányokból, meg amit a tv-ben láthattunk. De, mindenképp egy titokzatos, elérhetetlen világ volt számunkra, nem is igazán tudtuk elképzelni milyen lehet,  csak egy ismeretlen filmbeli világot jelentett nekünk.

Nagyon lelkesen vártuk az utazás napját, nekem is duplán öröm volt, hosszú évek után először készültem úgy a nyárra, hogy semmi más dolgom nem lesz, csak a másodállásomba bejárni dolgozni, amellett akkor kelek, akkor fekszek és odamegyek ahova akarok. Ilyesmiben nem volt részem, talán csak lánykoromban utoljára.

A másik meg a tudat, hogy a gyerekeimnek valami olyasmiben lesz részük, amiben nem sok hazánkbelinek adatott meg akkoriban, olyan volt ez, mint valami romantikus mesefilm, ahol valóra válhatnak a legelérhetetlenebbnek hitt álmok is.

A lelkes örömteli készülődés után végre fent voltunk a repülőtéren, ott álltunk a világ kapujában, jött a légikisérő megfogta a gyerekek kezét, boldogan búcsúzkodtunk, eljött az oly régóta várt pillanat.  Ott álltam az ismerős taxis mellett, mosolyogva integettem a kapu felé haladó gyerekeim után, akik addig sohasem voltak távol tőlem, esetleg csak egy-egy éjszakára. Ahogy az ajtóhoz értek, kisfiam mégegyszer visszafordult és szabadon levő karját felém nyújtva keserves arccal sírni kezdett.... anyúúúúúú. Igy tűnt el az automatikusan becsukódó ajtó mögött. Ennyi nekem is elég volt, hogy keservesen sírni kezdtem, folytak a könnyeim, megállíthatatlanul, attól kezdve nem tudtam abbahagyni a sírást. Felmentünk a reptér tetejére a kilátóra, közel volt a gép, folyóson szállították be az utasokat, nem láttunk semmit, csak bámultuk a gépet. Körülöttem sok boldogan integető ember, én meg csak sírtam, rázkódtam , nem tudtam abbahagyni, annyira megviselt kisfiam szenvedő arca.

Aztán egyszer csak kinyílt a gép orránál egy ajtó, és megjelent az én két gyerekem, színes kis nyári ruhájukat egyből felismertem, integettek, Jocón látszott hogy még mindíg rázkódik a sírástól, kis ruhájukat lebegtette a szél, de a gép erős zaja mindent elnyomott, még a körülöttünk levő embereket sem hallottuk, nemhogy őket. Ettől a látványtól mégjobban sírtam én is, aztán eltűntek az ajtó mögött, lassan megmozdult a hatalmas gép, végtelenségnek tűnt, amíg kigurult a kifutópályára, nekirugaszkodott , felemelkedett a magasba, én meg kavargó gondolatokkal bámultam a könnyeimen keresztül, hogy egyre kisebb és végül csak egy kis fehér pont, ami eltűnik az ég kékjében, és fájdalmasan hasított belém, hogy a gyermekeim ott vannak valahol fent az ismeretlenben, ahol még én sem jártam soha.  Hiába készültem örömmel a nagy utazásra, most tombolt bennem a kétségbeesés, hogy két drága csillagom elment nélkülem, egyedül vannak egy olyan helyen ahol még sosem jártunk, ami nagyon veszélyes is lehet, ami izgalmas és fantasztikus, de ha bármi töténik nem vagyok ott velük, hogy vígasztaljam őket, hogy velük legyek.  Egyedül vannak idegen emberekkel.

Már akkor 1992-ben bizony hallottunk gépeket robbantgató , és eltérítgető terroristákról, úgyhogy most még ez is tombolt bennem, még a gondolattól is rettegtem, hogy ha bármi történik egy Amerikába tartó gép éppen jó célpont. Szenvedtem a gondolattól, hogyan élném túl ha az én két drága gyerekem nélkülem kerülne bármi olyan helyzetben, ahol még annyi se jutna nekik, hogy legalább ott lehetnék vígasztalni őket.

Az eredeti nagy öröm elszállt, és a kétségbeesés a bizonytalanság vette át a helyét, a hazafelé vezető úton sem szűnt meg a sírás, egyszerűen csak folytak a könnyeim, meredtem magam elé, vigasztalhatatlan voltam.  Otthon a besőtétített lakásban,csendben sirdogálva, kavargó gondolatokkal vártam a percek, órák múlását, hogy végre mehessek telefonálni, hogy meghalljam a hangjukat, hogy biztonságban megérkeztek. Mert hát akkor még az is nagy dolog volt, hogy a ház melletti nyilvános telefonról már tudtunk Amerikába is telefonálni.

Nekünk még 1992-ben sem jutott telefon, még akkor is vártuk hogy majd évek múlva talán sorra kerülünk, ha bővitik a városi központot. Igy aztán a házunk melletti nyilvános telefonon tartottuk a kapcsolatot. A világ minden terhe hullott le a vállamról, mikor először meghallottam a gyerekek boldogan csengő hangját. Megérkeztek, jól vannak, az út is nagyon jó volt. Örömmel mesélték, hogy a repülőn a  felszállás után rögtön bevitték őket a pilótafülkébe, mivel Jocó még akkor is keservesen sírt, próbálták megvígasztalni. Évike nevetve mondta, "anyu a Jocó vezette a repülőgépet".  Amiből az volt az igazság, hogy a pilóta az ölébe vette, és mindent megmutattak nekik, amit lehetett kirpóbálhattak, ez hatásos is volt, mert kisfiam is megnyugodott.

Aztán még szerepeltek a repülőúton bőven, mivel egyedül utaztak, mindenki kedves volt hozzájuk, Jocó pedig különösen könnyen barátkozott, mindíg is mindenhol hamar feltalálta magát. Sok vidámságot okozott az utasoknak, mikor látta hogy a légikísérő osztogat kis üveges italokat, erre ő is kért néhányat, mert Ő ugyan nem ihat ilyent, de a papája is Amerikában van, és neki szeretne vinni, mert Ő nagyon szereti a pálinkát. Persze hogy derültséget okozott és még kapott is néhány kisüveg italt, vihette a papájának.

Aztán nap mint nap meséltek, gyakran beszéltünk telefonon, mindig tudtam merre járnak, mit csinálnak, csodásan telt az idejük, végre én is megnyugodtam, bár a tervezett nyári kikapcsolódásból semmi sem lett, annyira nehezen viseltem hogy nincsenek otthon, hogy teljesen begubóztam, magam sem értettem mi történt velem, sosem gondoltam ilyen nehéz lesz elviselni a távolságot.

Aztán mikor hazajöttek, hozták a szép fényképeket, és mesélték merre jártak, mit láttak, mit csináltak. Rengeteg olyan dolog volt, amit én akkor még el sem tudtam képzelni. A fényképek viszont megleptek engem is, másokat is. Látni az óriási házat, amiben az apjáék laktak, nekünk iszonyú gazdagságnak tűnt, ahol minden szinten konyha, fürdőszoba, nappali és hálószobák, játszószoba, tanulószoba, stb. Mi akik egyszerű kis falusi házakban nőttünk fel, de felnőtt korunkban is az 52 négyzetméteres  kis panel lakásban éltünk, mindez amit hallottunk nagyon elképzelhetetlen volt. Meg az autók, az utazások, hogy kis medencét töltöttek fel nekik az udvaron, aztán végig utazták Michiganből Floridáig Amerikát. Voltak Kentuckyban ismerősöknél, hajót béreltek, vezették is a tavon még a gyerekek is. Aztán persze Florida, ahol az ismerősöknek igazi csodaszép medence volt a ház mögött, épp olyan mint amit a filmekben láttunk, na meg az óceán, a homok, és az elképzelhetetlen vidámparkok,stb. Annyi de annyi minden, ami túl szép volt, hogy igaz  legyen, de hát a képek is bizonyitották, hogy valóban ottjártak és megélték,nem csak álmodták.

Na és a banán, ami az egyik legolcsóbb gyümölcs Amerikában, banánt banánnal ehettek és colát ihattak liter számra, a meki hamburger pedig a legolcsóbb ételek egyike, mindaz ami addig különleges csemegének számított itthon, most kedvükre ehették nap mint nap. Persze nekik egyerekeknek ez volt maga a paradicsom.

Annak idején még furcsán néztük, hallgattuk ezt, nem is igazán értettük, hogy van ez, hisz én már úgy nőttem fel, hogy az iskolákban belénk oltották a szocialista propagandát a kizsákmányoló,igazságtalan kapitalizmusról, a gonosz világról, ami tőlünk nyugatra volt, amit gyűlölni kellett, ahol a gazdagok igazságtalanul jól élnek és kizsákmányolják a szegényeket. Aztán mikor magam is kijutottam, hamarosan kezdtem felfedezni a valóságot. De, erről majd egy másik alkalommal mesélek, most ez a nyaralás volt a lényeg, hisz itt dőlt el a sorsunk, még ha akkor  ezt nem is tudtuk, hisz akkor én még nem is gondoltam rá, hogy nekem is megadatik egy ilyen utazás, legalábbis nem a közeljövőben. Azt már sejtettem, hogy a gyerekeim ha befejezik az iskolát jönnek az apjuk után, és türelmesen kivártam volna, hogy felnőnek és már felnőttként ha megtehetik majd engem is kivisznek nyaralni, látogatóba, akkor már reméltem hogy majd valamikor csak meglátom Amerikát én is. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy ez milyen hamarosan bekövetkezik majd.